Az emberi elmét nem köti az idő, egyszerre élünk emlékeink, tapasztalataink múltjában, félelmeink, vágyaink, céljaink, illúzióink jövőjében és érzelmeink, gondolataink, tetteink a pontszerű jelenében. Az elme igazi szabadsága nem csupán autonóm gondolatok villódzása, érzelmek elemi örvénylése hanem az időben való korlátlan mentális utazás is. Ilyen számomra a festészet is. Ha engedjük időtlen és szabad, tilalom mentes övezet, akkor és azt fested, ami megfog, ami eszedbe jut, ami inspirál, úgy ahogy szeretnéd. Időtlen, kortalan, nincs eleje, közepe, és nincs vége, időtlen.

Rudolf Arnhheim szerint a lapra húzott vonal, az anyagból mintázott legegyszerűbb forma is olyan, mint a vízbe dobott kavics, felbolygatja a nyugalmat, mozgósítja a teret.” Egy képben az alkotó teljes életútja és személyisége lakik, sőt generációk tudata él együtt festékbe keverve. Nemzeti, családi narratívák, emberi történetek, sorsok sűrítménye, ha látszólag nem is arról szólnak, nem azt ábrázolják.

Ahogy Grevich József írta, ennél fogva nehezen fejthetők meg, vagy éppen megfejthetetlenek, de megérdemlik, hogy nyomozzunk utánuk, megkíséreljük feltárni keletkezésük körülményeit. A vászon fehérségében némán ott rejtőzik a születni készülő mű, mely szubjektumunk íriszében létezik csupán. Ha jól figyelünk a pillanatban lét és nemlét eggyé válik. A terpentin szagban, a festékek masszájából új idő, új minőség, alternatív valóságok születnek.